2013. október 28., hétfő

Nyárutó a Júliai-Alpokban

 
Az idei nyár munkával telt, nyaralás helyett én meg is őszültem kicsit, de végül szeptember második felében sikerült beiktatni két hét pihenést. Szlovénia régóta szerepelt az úticéljaink között, úgyhogy a Crna Bora meg sem állt velünk a Triglav hegységig.
Ez a kirándulás több szempontból is eltért a korábbiaktól. Nem voltak hatalmas csúcshódító céljaink, sokat tengődtünk, improvizáltunk, a hegyi tapasztalatok helyett (na jó, mellett) inkább szociális élményeket gyűjtöttünk. Az egyik legkellemesebb emlék egy belga párral (Mirával és Benoit-val) való találkozás, akikkel már rögtön az első hegyi napon összehozott a jó sorsunk. A Seven Lakes völgyben található házikóban késő estig beszélgettünk velük a söreink mellett, ami nálunk ritkaság: máskor a hegyen mindig korán fekszünk, hogy reggel minél előbb indulhassunk neki a nagy magasságoknak.
A másnapi túra közben gondoltunk azokra is, akik otthon tüntettek, az egyik csúcson levő "fekete doboz" emlékkönyvébe be is írtuk az üzenetünket.
Este átmentünk egy távolabbi menedékházba, de mivel napközben nem öltük meg magunkat a nagy sietséggel, egy kicsit kifutottunk az időből. Sötétben érkeztünk meg abba a házikóba, ahol Laci már járt négy évvel ezelőtt és kellemes emlékek fűzték hozzá, főleg a szakácshoz. Persze az ilyen emlékek gyakran csalódással végződnek. Azért mindenképpen érdekes élmény volt.

Zárójelben megjegyzem, hogy a Júliai-Alpoknak nagyon jó menedékház-rendszere van, akár délben és este is útba lehet ejteni egy-egy házat, így kaját alig kell cipelni, és kis hátizsákkal el lehet indulni egy többnapos túrára. A francia, olasz vagy svájci Alpokkal szemben azonban itt kissé más a hangulat. Míg előbbiekben alapszabály a kulturált és figyelmes viselkedés (a hálókban például suttognak és piros lámpával közlekednek), itt nem ritka, hogy a szobában is hangoskodnak, dalra fakadnak, vagy... még annál is rosszabb.

Mikor megérkeztünk, már jól be volt állítva a társaság, meg is jegyezték, hogy őrültek vagyunk, mint a románok, akik késő éjszakába nyúlóan kirándulnak. Aztán megtudtuk, hogy Románia a legjobb hely a világon (ezt külföldiek szájából hallani "once in a lifetime" élmény szerintem). Ez a kijelentés új értelmet nyert akkor, amikor a gazdája a hálóban, tökig lerészegedve legalább egy órán át hangosan káromkodott.
Másnap beköszöntött a rossz idő, letakarodtunk a hegyről, a településen tehénfesztivált tartottak. A kempingben összeszedtük a belgákat, mivel stoppal közlekedtek, elvittük őket egy darabon. Nekünk nem volt túl sok konkrét tervünk, csak annyi, hogy a tengerpartra is szeretnénk eljutni, meg városokat is nézni, így aztán hozzájuk csapódtunk és együtt töltöttünk még néhány napot.

Egy idő után már csak úgy történtek velünk a dolgok, hol egy mézeskalács múzeum, hol egy váratlan nagy eső alakította a programot, hol meg egyszerűen csak az, hogy "megint eltelt az idő, keressünk egy kempinget és menjünk aludni." Már-már kezdtem úgy érezni magam, mintha egy olyan filmben lennénk, ahol az emberek mind próbálnak eljutni a tengerhez, de mindig közbejön valami. Mindenesetre nagyon emlékezetes pillanatok voltak, azt hiszem, ha terveztük volna, hogy kivel menjünk együtt kirándulni, akkor sem választhattunk volna jobban.
Iszonyatosan sokat kínlódtunk, hogy ezt a mobillal készített közös fotót összehozzuk, de addig próbálkoztunk, amíg sikerült: 
Végül csak elváltak az útjaink, mi lementünk Piran-ba, de másnap inkább a horvát tengerpart mellett döntöttünk. A határátlépési kellemetlenségek egy kicsit a kedvünket szegték: minden autó csak úgy behajtott az új EU-tagországba, a Crna Borát meg leintették és hosszan turkáltak a konzervek és hegymászó zoknik között. Persze nem volt ez meglepő, máskor is jártunk már így a román rendszámú autónkkal. Mégis rossz érzéssel indultunk tovább. Ez csak akkor enyhült, amikor megtaláltuk az eddigi legkellemesebb kempinget egy fákkal borított félszigeten, ahol egyszerre két irányban is szinte karnyújtásnyira volt a tenger.
Néhány nyugis napot töltöttünk itt, bár a búvárkodást is, az evezést is kihagytuk. A kölcsönzők már bezártak, a víz sem volt olyan meleg, hogy jólessen benne a pancsolás, de előnye is volt ennek a késői időpontnak: kevesen voltak már a kempingben, így egy sajátos pangás uralta a hangulatot, ami most kifejezetten jólesett.
Közben a hegyekben havazott egyet, lentről is látszott, hogy fehér takaró borítja a sziklákat, ami pár nap alatt nagyjából el is olvadt. Kicsit visszatért a szép idő, így mi is tervbe vettünk egy újabb hegyi túrát. Közben Ljubljanát is útba ejtettük, ami a 2008-as szép emlékek után most sem okozott csalódást. Hangulatos, élhető, művészetbarát városnak láttam, persze most is a kicsit lepukkant, kevésbé forgalmas helyeket kerestük (utóbbi csak részben sikerült).
Második alkalommal sem veselkedtünk neki túlságosan a hegymászásnak, kényelmesen haladtunk felfele szebbnél szebb tájakon, de azért ekkor már benne volt a levegőben, hogy ezúttal a Triglav csúcsot is megkockáztatjuk.
Este "megmentettünk" egy idős holland házaspárt, akik nem találták a menedékházat. Már éppen befejeztük a vacsorát, amikor Laci meghallotta, hogy a menedékházas néni angolul magyarázza valakiknek, hogy merre kell jönni. Mivel nálunk volt fejlámpa és GPS, Laci felajánlotta, hogy értük megy, én meg inkább vele tartottam, minthogy a házból lessem aggódva, hogy mi történik a sötét éjszakában (a házból mindig félelmetesebb az éjszaka, mint ha az ember maga is kint van).

Az elkóborolt túrázók irtó hálásak voltak, a bácsi akart adni 25 Eurót, ami egy kicsit rosszul esett, a ház részéről felajánlott meleg tea viszont annál jobban. Az mindenesetre nagyon szimpi volt, hogy a hollandok 60 éven túl, életükben először elindultak egy ötnapos hegyi túrára.
Másnap korán indultunk, hegymászó cuccot nem vittünk magunkkal, így én egy kicsit aggódtam, de a barátainktól kapott sms szerint nem vészes "sétaút" várt ránk. Felfele nem is volt gond, a fix kötelek jó állapotban voltak és a hó sem volt vészes. Viszont azt hiszem, nem a jó irányból terveztük ezt a túrát, mert lefele megszenvedtünk rendesen: meredek is volt, nehéz is, kitett is. Araszolva haladtunk, csak arra tudtam gondolni, hogy végre olyan helyen legyünk, ahol se lezuhanás, se fentről hulló kövek veszélye nem fenyeget. Két óra múlva már a legközelebbi háznál szürcsöltük a néni török kávéját és rég esett ilyen jól.
A csúcsot az tette különlegessé, hogy a kabin belsején egy majdnem 360 fokos panorámakép látható, jelölve azokat a csúcsokat, amelyek szép időben látszanak.
Hazafele menet már az ősz első nyomait próbáltuk lencsevégre kapni, de még kellett 1-2 hét a különleges, lombhullató fenyőknek, hogy mind ilyen szép sárgák legyenek.
Azóta itthon már lehulltak a fákról a levelek...

Pillangók